Na szóval a múlt héten tudtam meg hogy három hónapos terhes már melinda. Ugy hogy papíron még a feleségem. Úgy hogy csak az első tárgyalás volt meg a válásból, amin annyit amennyit vártam nem hazudott, de azért mondott faszságokat. És tekintve hogy hat év után kellett megtudnom hogy az előttem lévő szexpartnere a főnöke volt (akitől abortuszt kapott össz-vissz) amiben neki az egész családja segített eltitkolni, most ugyanúgy senkiben nem volt annyi tisztelet hogy közölje velem. Melindától el sem várom annyira semmit sem lehet várni tőle. Nem köszönti fel apámat a névnapján, leszarja az én születésnapomat. Azt hittem ez már nem lehet gusztustalanabb, de tévedtem lehet. Van egy két alapszabály az életben pl. ha bajban vagy már ne hazudj, vagy ha mélyen vagy már ne áss tovább. Semmit sem jelent senkinek sem. Újra csalódtam emberekben. Pedig nekik sem ártottam semmit sem. Fogalmam sincsen hogyan lehet így felkelni minden nap. És a mögé bújni hogy inkább nem szólunk bele semmibe. 32 évig nem tették meg. Miért tennék most. Az egész család végignézte hogy bassza a főnöke, és otthagyja abortuszban, és nem meg kellett őt menteni tőlem. Undorító. Na szóval terhes, Gyakorlatilag egy héttel azután hogy kijelentette, nem akarja elkapkodni az összeköltözést a gyerekkel. Negyedik gyereke (kettő abortusz) négy különböző apától. Ez szerintem mindent elmond.
2012. április 16., hétfő
2012. február 17., péntek
2012. január 4., szerda
2012.01.04
Ma voltam otthon. Kicsit röhejes, hogy nekem kell onnan eljönnöm, de kis fintorgás után még ebbe is belemegyek csakhogy neki ne legyen nehéz. Belépek a lakásunkba és kipakolva a gyerek bútor amit a saját kezemmel raktam össze, és annyira elhúzódott hogy Vivike már elaludt. Én festettem ki a szobát amibe a gyerekünk lakott, és most halál üres. Ebbe a szobába mentem be lábujjhegyen 20 percenként, hogy ellenőrizzem a gyerekem a születés után lélegzik-e vajon. Életem egyik legboldogabb időszaka volt, ugyan kihullott a hajam de élveztem minden egyes percét. És szerettek. Bíztak bennem. Hazavártak, otthon tartottak. Együtt voltunk. Továbbmenve elszállítva egy komód, amit a saját kezemmel hoztam el neki először derecskéről Debrecenbe majd haverommal Debrecenből Szolnokra majd Szolnokról vissza Debrecenbe. Jobban fájt mint a gyerekbútor. Mivel nem az enyém, de eddig számítottam ha cipelni kellett. Ma már nem számítok, egy senki lettem. Megkérem jöjjön haza 5 percre beszélnem kell vele, megígéri jön. Másfél óra múlva, meg hogy ő nem ér most rá. Majd végül mégis ráér. Undorral, késztetést érezve, sürgetve...., hidegen. Pedig nem ártottam neki soha. Ha igen nem volt tudatos soha. Találtam a földön egy papírt amit még én írtam neki (úgy mintha kis Viktor írta volna) és a gyerek kezébe adtam a 2008 május első vasárnapján. A gyerek feküdt, játszott vele, majd kirohantam hogy rosszul van, Melinda berohant már sírva megijedve, és meglátta az üdvözlőlapot a kezében tudta én voltam................... és már azért sírt. Én bocsánatot kértem tőle. Szerettem és ő is szeretett. De elfelejtette. Nem kell neki többet ilyen, soha tőlem. Semmi sem kell tőlem soha. A puszta jelenlétem is zavarja. Minden zavarja ami velem kapcsolatos. És menekül pedig minden miatta lett ott. Én magam is életembe nem mentem volna oda ha ő nincsen. Az utóbbi 5 évem csak róla, róluk szólt. Halálomon vagyok és a gyógyszer most pakolja a személyes dolgait, és a C-vitamin bútorait már el is szállították. Idő kérdése és meg fogom ölni magam.