2012.01.04

Ma voltam otthon. Kicsit röhejes, hogy nekem kell onnan eljönnöm, de kis fintorgás után még ebbe is belemegyek csakhogy neki ne legyen nehéz. Belépek a lakásunkba és kipakolva a gyerek bútor amit a saját kezemmel raktam össze, és annyira elhúzódott hogy Vivike már elaludt. Én festettem ki a szobát amibe a gyerekünk lakott, és most halál üres. Ebbe a szobába mentem be lábujjhegyen 20 percenként, hogy ellenőrizzem a gyerekem a születés után lélegzik-e vajon. Életem egyik legboldogabb időszaka volt, ugyan kihullott a hajam de élveztem minden egyes percét. És szerettek. Bíztak bennem. Hazavártak, otthon tartottak. Együtt voltunk. Továbbmenve elszállítva egy komód, amit a saját kezemmel hoztam el neki először derecskéről Debrecenbe majd haverommal Debrecenből Szolnokra majd Szolnokról vissza Debrecenbe. Jobban fájt mint a gyerekbútor. Mivel nem az enyém, de eddig számítottam ha cipelni kellett. Ma már nem számítok, egy senki lettem. Megkérem jöjjön haza 5 percre beszélnem kell vele, megígéri jön. Másfél óra múlva, meg hogy ő nem ér most rá. Majd végül mégis ráér. Undorral, késztetést érezve, sürgetve...., hidegen. Pedig nem ártottam neki soha. Ha igen nem volt tudatos soha. Találtam a földön egy papírt amit még én írtam neki (úgy mintha kis Viktor írta volna) és a gyerek kezébe adtam a 2008 május első vasárnapján. A gyerek feküdt, játszott vele, majd kirohantam hogy rosszul van, Melinda berohant már sírva megijedve, és meglátta az üdvözlőlapot a kezében tudta én voltam................... és már azért sírt. Én bocsánatot kértem tőle. Szerettem és ő is szeretett. De elfelejtette. Nem kell neki többet ilyen, soha tőlem. Semmi sem kell tőlem soha. A puszta jelenlétem is zavarja. Minden zavarja ami velem kapcsolatos. És menekül pedig minden miatta lett ott. Én magam is életembe nem mentem volna oda ha ő nincsen. Az utóbbi 5 évem csak róla, róluk szólt. Halálomon vagyok és a gyógyszer most pakolja a személyes dolgait, és a C-vitamin bútorait már el is szállították. Idő kérdése és meg fogom ölni magam.